– Aki ezen egyszer keresztülesik, az sosem fogja elfelejteni. Az élsportból kijönni sok szempontból óriási trauma. Egyrészt a tested addig hozzá volt szokva a hat-nyolc órás intenzív edzéshez, valamint az eredménycentrikusság miatt a lehető legegészségesebb táplálkozáshoz. Ez a befejezést követően szinte azonnal megváltozik, hiszen nincs az az élsportoló, aki a vége felirat után ne akarna egy kicsit lazítani. Aztán ott a lelki trauma, ugyanis kilépsz egy burokból, a nagy ismertségből a civil világba, ahol te csak az egyik vagy a többiek mellett. Már nem képviseled a hazádat, nincs eufória a nagy győzelmek után. Na, ezt nagyon nehéz feldolgozni. Nekem három-négy évembe került. Körülbelül ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy képes legyek egy sporteseményen részt venni, ellendrukk nélkül megnézni egy versenyt. Ennyi idő kellett, míg leszoktam arról az önhitegetésről, miszerint azt, amit a küzdőtéren, a vízen látok, azt én is meg tudnám csinálni, sőt én is lehetnék a győztes. Aki azt állítja, hogy ezt nem élte ugyanígy át, nos, az nem mond igazat. A világon az egódat tudod a legnehezebben letenni, ehhez mindenképpen kell pár esztendő.

– Rendben, az ego a helyére került. Mi volt a következő, amiben az életmódját alapvetően meg kellett változtatni?

– Az új egzisztenciám kialakítása. Ugyanis amíg élsportolóként nagy világversenyeket nyertem, ismert ember voltam, aki akkor, azokban a napokban, hetekben viszonylag átlag felett éltem. Ám tartalékot az átállási időszakra nem tudtam félretenni. Így a korábban megszokott életszínvonal is veszélybe kerül. Új egzisztenciát kell kiépítened, és vele együtt a saját magad új arcát, életét. Nekem azért volt egy kis szerencsém, hiszen a diplomáim megszerzését követően a kereskedelembe kerülve érintőlegesen a sport közelébe maradhattam. Igaz, ez már nem az él-, hanem a tömegsport volt.

– Akkor Ön a már említett lazulási időszakot a tanulással vészelte át?

– Nem. Utólag belegondolva nagy szerencsém volt, hogy az élsport után nem maradt időm lazulni, egyszerűen nem tehettem meg. Az is tény, hogy a sportban rám jellemző küzdeni tudás, mentalitás sokat segített életem ezen szakaszában. Bár az is kétségtelen, és nekem ebben is szerencsém volt, hogy az élsportban kialakult egocentrikus magatartás, ami sok esetben éppen az ellenkező hatást váltja ki az emberekből, az én átállásomat nem gátolta.

– Nagyon sok esetben tapasztalható, hogy az élsportban eredményes szülő a gyerekein keresztül szeretné megvalósítani a be nem váltott álmait. A lányai is valamennyien sportolnak, csak nem emiatt?

– Lehet, hogy nem éppen szerényen hat majd, de én szinte mindent elértem a kajaksportban, amit csak egy versenyző elérhet, így rám biztosan nem jellemző, hogy a fent vázoltakat a lányaimon szeretném kiélni. Annak kifejezetten örülök, hogy valamennyien sportoltak, Blanka például ifi világbajnoki címig vitte kajakosként, de ő akart ilyen szintre kerülni, nem én erőltettem. Mint ahogy akkor sem szóltam bele az életébe, amikor az érdeklődése más irányt vett. Rebeka az rg-ben lett magyar bajnok, míg a legkisebb lányom, Csenge éppen most szállt életében először vízre, és neki is elmondtam, hogy nem bajnokot akarok belőle nevelni, hanem csak annyit szeretnék, hogy egy új közösségben is megállja a helyét, illetve délutánonként ne otthon nyomogassa a telefonját vagy a laptopját. Csak ez motivál! Ha valaki az önmaga miatt elvesztegetett eredményeket szeretné a gyermekein keresztül mégis megszerezni, az nagyon tévúton jár.

– Mennyire tartja fontosnak, hogy immár ötven felett se feledkezzen meg a sportról?

– Nekem a sport most már azért fontos, hogy az agyam a napi terhelések miatt kiszellőztessem. A legideálisabb az lenne, ha mindennap egy órát képes lennék magamra szánni, hogy hosszú sétákat tegyek, kajakozzak a magam egészsége miatt, kocogjak vagy kerékpározzak a szabadban. Ugyanis csak és kizárólag a szabad levegőn igazi és teljes a fej kiszellőztetése, az én koromban felesleges belepusztulni a konditermek világába. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy képesek legyünk felmérni, ennyi idősen mire vagyunk képesek. Nem kell magunkkal elhitetni, hogy ugyanolyan teljesítményre képesek vagyunk, mint fiatalon, vagy akár öt-tíz évvel ezelőtt. Be kell mindenkinek látni, hogy az idő múlásával mást kell csinálnunk ahhoz, hogy az elősegítse az egészséges életünket, ne pedig különböző sérülések előidézője legyen. Ráadásul arra sem árt odafigyelni, hogy egy bizonyos súly felett mely mozgások ajánlottak, ugyanis mondjuk száz kiló környékén, vagy afelett már a futás nem annyira ajánlott.

– Azt már tudjuk, olyan, hogy munkamánia, az van. De kialakulhat-e, kialakítható-e egy emberben a mozgás iránti mánia?

– Nagy aranyigazság, hogy mindig arra van időd, amire szánsz. Természetesen egy ember, így ötven felett is rengeteg mindent csinálhat, de csak mértékkel, és helyet hagyva a feltöltődésnek. Bennem egyébként igenis megvan a mozgásmánia, még akkor is, ha van olyan nap, amikor csak fejben jelentkezik ez a függőség. De igyekszem azt a napi egy órát mindig kiszakítani az időmből.

– Mi a tapasztalata: egyedül vagy inkább társasággal mozogjuk le azt az egy-egy órát?

– Erre nem lehet általánosságban megadni a helyes, mindenkire érvényes választ, hiszen mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya. De ha az én véleményem számít valamit, akkor azt mondom, kétségkívül előnyös, ha van egy jó társaság, akivel együtt sportolhat, mozoghat az ember. Ebből a szempontból is szerencsém van, hiszen a baráti társaságommal heti egy alkalommal focizunk, míg a feleségemmel együtt szeretünk kerékpározni vagy nagyokat túrázni.

– Annak idején a sportban egyértelműen bizonyította, képes egyszerre egyéni és csapatember is lenni. Most a munkájában melyik a dominánsabb?

– Nagyon feladatorientált vagyok, ha valaminek nekikezdek, akkor azt nagyon tulajdonosi szemlélettel végzem. Ebben is segít a kajakos múltam, hiszen precízen, jól kell végeznem a munkámat, ugyanúgy az egyik csapásnak kell követnie a másikat, mint a hajóban ülve. Ugyanakkor, ha valami iránt lankad a figyelmem, vagy egyszerűen elkezd nem érdekelni a dolog, akkor inkább váltok. Ezek egyénileg nagyon jellemzőek rám, ugyanakkor azt vallom, igenis tudok csapatot kezelni, motiválni, összefogni, irányítani őket. Abszolút csapatembernek mondom magam, de azzal a kitétellel, hogy az eredmények eléréséhez kellenek a jó egyéni kvalitások. Sőt, szerintem a legjobb csapatokat nagyon jó egyéni játékosok kell, hogy alkossák.

– Mennyire tartja jónak, helyénvalónak azt, hogy egy embert nemcsak a munkája, hanem a külsőségei alapján is megítélnek? Mondjuk, nem mindegy milyen ruhában jár, milyenek a kiegészítői, vagy éppenséggel milyen autóból száll ki…

– Szerintem nagyon fontos, hogyha valaki a munkában ad magára, akkor arra is adjon, miként néz ki. Persze vannak alkati sajátosságok, amik ellen nem tehetünk semmit – én sem leszek már száz kiló alatti –, de igenis kell a tartás, és valamilyen igényességet mindenkinek mutatnia kell az öltözködés vagy éppen a kiegészítők terén. Én sosem viselek ékszert, de egyre odafigyelek: jó órát hordok a karomon. Két-három évente veszek magamnak egy újat, legutóbb az ötvenedik születésnapomra leptem meg magam egy nagyon elegáns darabbal. Szeretem a kézzel varrott cipőket, mert elegáns és kényelmes, míg 1998 óta mindig új és jó autóim vannak. Annak idején az anyagi lehetőségemnél jobbak, ma pedig egy szerződés értelmében az Audi topmodelljeivel járok, ugyanakkor a feleségem számára is a legjobbat veszem. Ezekben nagyon igényes vagyok, és azt vallom, ilyen idősen már legyen az autóm elegáns, biztonságos és kényelmes. Jaj, majd el felejtettem: és praktikusan elférjen rajta a kerékpár és a kajaktartó. Ugyanígy vagyok a telefonokkal és a laptopokkal, hiszen a munkámból kifolyólag mindig napra késznek kell lennem, azaz a legjobb minőségűeket vásároltam meg magamnak. Ugyanakkor tavaly hiába vettem meg magamnak a létező legjobb e-bookot, egyszer sem használtam. Megmaradtam a hagyományos könyvnél, amelynek a feelingje egyszerűen rabul ejtett.

– Tíz év múlva miként élne ideális esetben Gyulay Zsolt?

– Szeretnék még mindig aktív lenni, hogy legyen napi elfoglaltságom, valami hasznosat is végezzek. Még akár sportvezetőként is el tudnám magam képzelni, aki a sok unokájától körülvéve megy majd le a Dunára kajakozni vagy éppen hajózni. Mert a mozgás iránti szeretetem örök.

Jubilál az aranynégyes!

Jövőre lesz éppen harminc esztendeje, amikor a szöuli olimpián Gyulay Zsolt egyéniben és Csipes Ferenccel, Ábrahám Attilával és Hódosi Sándorral négyesben aranyérmet szerzett. A nagy kvartettről legendák keringtek, többek között arról, vajon a hajóban ki viselte a kalapot.

„Miután egy négyes hajóban a hierarchiát az egyéni eredmények alakítják ki, így mindig Csipessel ketten határoztuk meg a csapat összetételét. Nem tagadom, voltak összeröffenések köztünk a vezérszerep miatt, de tiszteltük egymást annyira, hogy az ilyen vitákat mindig lerendeztük egymás között. Feri volt kettőnk közül a nehezebb eset, de én mindig tudtam őt kezelni. Ami viszont a legfontosabb volt, a csapat teljesítménye sosem romlott, romolhatott attól, ha mi éppen valamiben nem értettünk egyet” – árulta el Gyulay Zsolt.

Amióta csak abbahagyták a kajakozást, szinte állandóan arról kérdezik őket, mikor ülnek már megint össze, láthatjuk-e valamikor még az aranynégyest együtt egy hajóban.

„Természetesen, hiszen jövőre elhatároztuk, hogy megint összeülünk – ultizni. Mi már csak szájkajakban vagyunk nagyon jók, és nem áltatjuk magunkat. Ha mi most négyen újra beülnénk egy kajakba, elég furcsán néznénk ki. Pár éve kipróbáltuk nagy titokban, nagyon szépen ment is a hajó, ám amikor kijöttünk és láttuk az erről készült fotókat… Na, akkor végérvényesen győzött a hiúság, ugyanis ha nagyon finoman akarok fogalmazni, akkor jelentős változáson esett át valamennyiünk testalkata” – elevenítette fel Szöul kétszeres olimpiai bajnoka.